2019. november 7., csütörtök

MIT ÜZENT NEKÜNK NICK VUJICIC? – MEG KELL ÁLLÍTANI AZ ISKOLAI BÁNTALMAZÁST!


Jocó bácsi nemrégiben elvitte az osztályát a világ egyik leghíresebb motivációs trénerének előadására. A karok nélkül, apró lábcsonkokkal született férfi sokak életkedvét és reményét adta vissza. Jocó bácsi korábban személyesen is találkozott már a trénerrel, most azonban őt magát is meglepte, milyen rég eltemetett élményeket hozott benne felszínre ez a kivételes alkalom. Balatoni József, alias Jocó bácsi 
írása.

A legjobb őszi közösségi program

Az őszi szünet előtti utolsó tanítási napunk csodálatosan alakult. Már reggel teljesen feldobott, izgatott kamaszok gyülekeztek az aulában. A Nem Adom Fel Alapítvány és a Felelős Szülők Iskolája jóvoltából osztályommal elmehettünk Nick Vujicic előadására. A világ egyik legismertebb motivációs előadója néhány évente látogat el hazánkba. Idén a délelőtti előadás diákoknak, kamaszoknak szólt.
Felemelő érzés volt állni a Papp László Sportaréna előtt
Néztem, ahogy a diákcsoportok vidáman és lelkesen hömpölyögtek a bejárat felé. Kicsik és nagyok, az ország legkülönbözőbb részéről azért gyűltek össze, hogy meghallgathassák Nicket. Nekem már három éve is volt szerencsém részt venni az előadásán, sőt egy sajtótájékoztatón találkozhattam, beszélgethettem is vele pár szót. Meghatározó élmény volt, amely egy kicsit formálta a gondolkodásmódomat is, és ezt az érzést szerettem volna a srácaimnak is átadni. Amikor a színpad elé értünk, valami megmagyarázhatatlan, várakozással teli örömöt láttam az arcukon, ahogy fészkelődtek kezdés előtt a székeiken.
Aztán kigyúltak a fények
Elkezdődött a Nem Adom Fel! együttes koncertje, olyan tagokkal, akik maguk is valamilyen rendellenességgel, testi vagy szellemi fogyatékkal születtek. A diákjaim elmondása szerint hihetetlen érzés volt látni azt az életörömöt, ami sugárzott belőlük. Pillanatok alatt átragadt mindenkire a jókedv, az életigenlés.

Ilyenkor érzi át igazán az ember, hogy mennyi mindenen aggódik, bosszankodik feleslegesen ahelyett, hogy élvezné az életét, megélné annak szépségeit.

A koncert után pedig hatalmas tapsvihar tört ki, amikor Nick megjelent a színpadon.
Katartikus pillanatok
Egy kéz nélkül született ember, milliók reménye és példaképe ott állt előttünk. Elkezdett beszélni. Hol tízezernyi kacaj, hol pedig döbbent csend lengte be az arénát. Olyan volt az egész, mint egy érzelmi hullámvasút. Emberfeletti erő sugárzott belőle, amikor a rossz pillanatairól, a küzdésről, a sikereiről és a családjáról beszélt.
Aztán eljött egy pillanat, ami azt gondolom, mindannyiunk számára meghatározó pontja volt az előadásnak. Nick arra kért mindenkit, hogy hajtsa le a fejét, és senki ne nézzen fel. Az operatőröket pedig arra kérte, hogy ne forduljanak kamerákkal a közönség felé. Majd arra szólított fel mindenkit, hogy emelje fel az egyik kezét. Kérdéseket tett fel, amire ha igen volt a válasz, ökölbe kellett szorítanunk a kezünket. Arra kérdezett rá, hogy kinek jutott már eszébe az öngyilkosság gondolata, ki próbált már meg véget vetni az életének. Fel akartam emelni a fejemet, hogy megnézzem, hány kéz szorul ökölbe. De nem tettem. Egyrészt tisztelem annyira a diákokat, hogy nem akartam megnézni, ki jelez igennel. És nem is mertem felemelni a fejemet. Igen, nem mertem szembesülni a ténnyel, amit aztán Nick ki is hangosított:
diákok sokasága próbált már meg öngyilkos lenni, sokan közülük az iskola vagy az otthoni zaklatás, bántalmazás miatt. Döbbenetes adat, megdöbbentő tény. És ezzel valamit kezdeni kell.
Megrohantak az emlékek, hiszen én is bántalmazott gyerek voltam
Tipikus célpont, szinte adta magát a helyzet: duci, dadogós, jó tanuló fiú, aki ügyetlen a sportokban. Hát, rengeteg bántást kaptam, sok csúfolódás ért az általános iskolában. A felnőttek pedig szánakozó, lenéző pillantásokkal, mondatokkal fejezték ki, mit gondolnak rólam. Szörnyű volt, és sajnos ezt az otthoni szeretetteljes légkör sem tudta kompenzálni.
A sok bántás emléke azonnal előjött, görcsbe rándult a gyomrom. És tudtam, hogy több száz olyan diák ül mögöttem, akik közül sokan nap mint nap ezt kell hogy megéljék, ezzel a teherrel kell hogy éljenek.
Ezt pedig meg kell állítani, tenni kell ellene. Tanárként fontos, hogy ezt mindig szem előtt tartsuk.
Tennünk kell valamit az iskolai zaklatás ellen!
Aztán Nick is arra kérte a jelenlévőket, hogy álljon fel az, aki tenni akar az iskola zaklatás, a bántalmazások ellen. Mindenki felállt. Nick leültetett mindenkit, és arra hívta fel a figyelmet, hogy sokan beszélgettek, miközben felálltak, és csak azért tették, mert ezt kívánta a jó érzés. De nem gondolták komolyan. Majd újra kérte, csak az álljon fel, aki komolyan gondolja ezt. Tízezer ember egyszerre állt fel, néma csendben.
Megállt a levegő egy pillanatra, ami azt jelezte, hogy itt valami történik. És ez a valami elért a fejekbe és a szívekbe.
Utána pedig fogadalmat tettünk közösen arra, hogy nem bántunk, nem közösítünk ki senkit, kiállunk azokért, akiket zaklatnak. Ha csak egyszer, ha csak pár diáknak átment ez, és tesz is érte, akkor már elért valamit az előadás. De ahogy a gyerekeim beszámolóit olvastam, sokan átértékelték, amit tettek, vagy fel tudták dolgozni azt, amit tettek ellenük, velük. Én pedig hatalmas mosollyal, büszkeséggel a szívemben léptem ki az előadásról. Mert Nick adott nekünk utat, erőt, és példát is hozzá. Mindnyájunknak.
Aki pedig ezt a cikket elolvasta, kicsit nézzen magába!
Gondolja végig, kik és hogyan bántották, és próbálja meg átértelmezni ezt az eseményt! Gondolja végig, kit és hogyan bántott, és bocsásson meg magának! Kérjen elnézést attól, akit bántott, álljon ki amellett, akit bántanak, aki elesett, akit folyamatosan igazságtalan támadások érnek! Járjunk innentől nyitott szemmel és nyitott szívvel! Vigyázzunk a gyermekekre, mert több áldozat él köztünk, mint amit el tudunk képzelni… Sokkal több.
Csak együtt tehetünk ellene! Te is teszel?                                                Balatoni József
(wmn.hu)

2019. szeptember 10., kedd

„FÜTTYRE INDÍTHATÓ, FEGYELMEZETT SZOLGAHADAT KÉPEZÜNK”

 – EXKLUZÍV INTERJÚ VEKERDY TAMÁSSAL ÉS FIÁVAL, DÁNIELLEL


Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezetében hatni: egész pontosan a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziumban, aminek az igazgatója. Vekerdy Tamás és legidősebb fia, Dániel először nyilatkoznak közösen, mi pedig mindent megkérdeztünk tőlük, amit egy tanévnyitó előtt fontosnak éreztünk. Gyárfás Dorka interjúja.   
Rovattámogatás
Gyárfás Dorka/WMN: Megdöbbentő, mennyire hasonlítanak egymásra. Mintha Tamás klónját látnám Dánielben.
Vekerdy Tamás: Ez hízelgő. Van egy másik fiam is, János, akivel meg mindig ikreknek nézték őket, időnként még ma is összetévesztik vele Danit.

Vekerdy Dániel: Azért ha egymás mellett állunk, akkor nem.
Gy. D./WMN: Ön nem az a fajta apuka, akit jó érzéssel tölt el, hogy a fiai ennyire önre ütöttek?

V. T.: Nem ellenzem. Állítólag még a lányunk is rám hasonlít, míg a harmadik fiunk, Bálint a feleségem, Marcsi vonásainak egy részét hordozza. De azért hasonlít ránk is. Azt mondják. Mi ezeket a hasonlóságokat nem annyira látjuk.

Gy. D./WMN: Azt hiszem, az ön nevét viselni sem lehet könnyű. Milyen Vekerdyként felnőni?

V. D.: Meg kellett szoknom, hogy egy ideig sokan Tamásnak hívnak. És a második nevem valóban Tamás, így félig-meddig jogos volt, de az már nem, hogy még néhány tanár sem tudta megtanulni az első nevemet, mert „a Vekerdy az csak Tamás lehet”. Volt olyan gimnáziumi tanárom, akit sokszor kijavítottam, de egy ponton feladtam, és azt mondtam: jó, akkor Tamás. És persze mindenki megkérdezi tőlem, hogy milyen az apukám gyerekének lenni, milyen volt mellette felnőni – ezeket már rutinválaszokkal le tudom pattintani. „Nem voltam még másnak a gyereke, így nincs összehasonlítási alapom”, valami ilyesmivel. Ezek nem igazi nehézségek. Teljesen megszokható, már fel sem tűnik.


Gy. D./WMN: Amikor úgy döntöttél, hogy a Waldorf-iskolarendszerben leszel tanár, aminek a hazai megalapításában az apukád döntő szerepet játszott, akkor sem hezitáltál emiatt?

V. T.: Hadd vágjak egy pillanatra Dani elé: ez ennél sokkal bonyolultabb. A két nagyobb gyerekünknek, Daninak és Jánosnak még nem volt lehetősége Waldorf-óvodába és -iskolába járni, csak a két kisebbnek. Én pedig mindig igyekeztem távol tartani magam azoktól a Waldorf-intézményektől, ahová a gyerekeim jártak – nem mentem be és nem szólaltam fel, csak egyszer, amikor botrány tört ki. Illetve kétszer, mert ez a botrány megismétlődött. Az történt, hogy a tanári kar egy része elkezdte elküldeni a szülők által kedvelt tanárokat, és a szülők emiatt felháborodtak – így én is. Ettől annyira megromlott a légkör, hogy a gyerekeket végül át is vittük másik iskolába. Ez az előtörténet. Később ugyanebben az iskolában akadtak, akik biológiából akartak érettségizni, és keresni kellett hozzájuk egy biológiatanárt, aki felkészíti őket. Az egyik tanárnőnek eszébe jutott, hogy a Vekerdy Dani most ötödéves a TTK-n, kérdezzék meg.
Erre elhangzott, hogy „Ide Vekerdy többé be nem teszi a lábát!”, érthető módon. Nem kérték meg tehát, hanem tovább keresgéltek, de nem találtak senkit, így mit volt mit tenni, mégis felkérték őt.
Aztán pedig olyan elégedettek voltak vele, hogy odahívták tanárnak. Így sodródott bele – szerintem, mert ez az én verzióm. Remélem, én otthon nem misszionáltam vagy prédikáltam a Waldorfról, mert azt szörnyűnek találtam volna. Nem így került Dani a Waldorf hálójába.


Gy. D./WMN: Én azt hallottam, eredetileg nem is tanár szerettél volna lenni.

V. D.: Gimis koromban még Nobel-díjas agykutatónak készültem.

V. T.: Ifjú Sheldon…

V. D.: Aztán az egyetem előtt kihagytam egy évet, hogy kipihenjem magam, és megnéztem pár kutatóintézetet, ahol rájöttem, hogy mégsem szeretnék kutató lenni. Azért mentem végül kémia–biológia szakra, mert akkor már sejtettem, hogy inkább tanár lennék, de a saját tanulmányaim tapasztalatából azt is, hogy nem állami iskolában. Mivel a tesóim Waldorf-iskolába jártak, én is minden nyáron segítettem építeni a termeket a szülőkkel, tanárokkal és más testvérekkel együtt, és amikor jött ez a helyzet, már egy számomra ismerős közegbe kerültem. Először kicsit furcsán méregettek ugyan, de ez hamar elmúlt, mert nem foglalkoztam vele.

Gy. D./WMN: Tamás szokta mondani, hogy neki a gyerekekkel való kommunikáció a természetes közege – ezt is örökölted tőle?

V. D.: Mindenképp jobban megy nekem, mint a felnőttekkel, szülőkkel kommunikálni vagy interjút adni. Az évnyitón beszédet tartani, vagy más efféle helyzetektől rettegtem eddig (nem is szoktam csinálni), de a diákokhoz bemenni egész más, azzal sosem volt problémám.

V. T.: Én időnként csodálom a Danit azért, ahogy a kamaszokkal csodálatosan, irigylésre méltón bánik. Sokszor úgy érzem, én nem tudnám így csinálni. Ha elmennek kirándulni, akkor mindenki inni, okádni és cigarettázni akar, mert az a menő, és egyszer csak kiderül, hogy nem lehet, ők pedig betartják. Szerintem ebben Dani jobb, mint én – és ez így van jól, mert az utódok jussanak tovább.


Gy. D./WMN: Akkor a legnehezebb sikerül neki, hiszen a kamaszok egy perc alatt leveszik, ki milyen ember már a kisugárzásunkból. Lelepleződünk, aztán meg nem értjük, miért nem vesznek minket komolyan… Nem igaz?

V. T.: De, szerintem ez biztos.

V. D.: Ez nagyon így van.
A diákok nagyon hamar rájönnek, a Waldorf-diákok pedig még előbb vissza is jelzik, ha valami nem stimmel a tanárral.
Amikor Fótra mentem tanítani, eleinte még olyanok jöttek az óráimra, akikkel azelőtt együtt fociztam, és látták, hogy én ebben nagyon hiszek, és nagyon szeretnék átadni nekik valamit. Ezt így elfogadták.

Gy. D./WMN: Számomra néha az tűnik a legnehezebbnek, hogy értelmet lássak az iskolában. Nem szívesen kérdőjelezném meg az iskola intézményét…

V. T.: Csak nyugodtan.
Gy. D./WMN: …de amióta Greta Thunberg feltette azt a mérhetetlenül egyszerű kérdést, hogy ha nem lesz jövőnk, akkor minek tanulni, néha bennem is felmerül, hogy meddig tartható egyben a rendszer.

V. D.: Nagy a tehetetlenség benne, ez tény, és szerintem sincs sok értelme az iskolának abban az értelemben, mint ami tudást ad át. Nem ez a lényege, szerintem.
Szeretem a kémiát, a biológiát, és szoktam tanítani matekot meg informatikát is, de már rég nem a tananyag a lényeg, hanem az, hogy együtt legyek a diákokkal és beszélgessek velük. Megpróbálunk olyan légkört kialakítani, amiben tudnak bízni és kérdezni.
Az iskola jó dolog, ha erre használjuk. Úgyis ott kell lenni összezárva, és van egy csomó időnk. Sokszor előfordult már, hogy belevágtunk egy projektbe, és a diákok végül azt a visszajelzést adták, hogy ha választható lett volna, talán el sem jönnek rá, de utólag hálásak, mert annyi mindent megtudtak magukról és a világról. Nem mindenki Greta Thunberg, nem mindenki ennyire tudatos.

V. T.: Soha nem a tananyag a lényeg, ezért merő baromság az osztályozás. Csiffáry Gabriella főlevéltáros asszony két évvel ezelőtt kiadott egy könyvet Magyarázom a bizonyítványom címmel, amiben nyomon követi 88 nagy magyar karrierjét, akik közül legalább 78 pocsék tanuló volt, el sem végezte az iskolát, aztán jelentős ember lett…

Gy. D./WMN: Einsteinről is kering egy ilyen legenda…

V. D.: Ebből annyi igaz, hogy nem bukott meg, de nem volt jó tanuló, az tény.
V. T.: Thomas Mann viszont megbukott, és kitették az iskolából tizenhat éves korában. Még utána is kiabáltak, hogy „Te, fiam, az akasztófán vagy az árokban fogod végezni”. Végül számos egyetem avatta díszdoktorrá. Rudolf Steinernek (a Waldorf-módszer megalkotójának – a szerk.) ezzel kapcsolatban az volt a vélekedése, hogy
a rossz gyerekkel nincs különösebb probléma. A jó gyerek van veszélyben.
Ezt jó pszichológusok tudják is. A hitelességről pedig azt mondja: rendben, elő kell készíteni a tananyagot, mielőtt belépsz az osztályba, de utána már az a kérdés, kivé lettél addig a pillanatig, amikor benyitsz – mert az hat a gyerekekre. Nem az, hogy milyen sokat tudsz vagy akarsz nekik átadni. 
Gy. D./WMN: Mit lehet ezzel kezdeni, amíg egy teljesen másik értékrend uralkodik nálunk? Annyi ellentétes hatás ér minket, ez óhatatlanul feszültséget okoz az emberben.

V. T.: A Berkeley Egyetem egyik dékánja arról írt könyvet – magyarul is megjelent, Hogyan neveljük felnőtté a címe –, hogy megőrültek a szülők Amerikában – majdnem úgy, mint Magyarországon –, mert azt érzékelik, hogy iszonyatos veszélyek fenyegetik a gyerekeket, holott a statisztika azt mutatja, hogy a világ sokkal biztonságosabb, mint nyolcvan éve volt, mert sokkal kevesebb tragikus esemény történik, csak éppen mindenről tudunk. Ez teljesen elborítja az agyunkat. A szülők például már nem engedik egyedül iskolába a gyerekeiket. Csak futólag mondom, hogy Dani már harmadikos korától egyedül járt Budapestre iskolába.
Gy. D./WMN: De az huszonöt évvel ezelőtt volt.

V. D.: Most sem veszélyesebb.

V. T.: Akkor is mindenki megdöbbent ezen, minket pedig felelőtlen szülőnek tartott. Természetesen, amikor először ment, még elkísértük, de amikor másodszor elindultunk együtt, Dani közölte, hogy holnap már semmiképp ne jöjjek vele. Az a természetes, hogy egyedül jár iskolába a gyerek – ha közel van, már akár elsőben is, persze egy-két közös indulás után. Harmadszor esetleg utánamegyek, és a távolból nézem, hogy körülnéz-e, előbb balra, aztán jobbra, aztán megnyugszom, és hagyom egyedül menni. Persze a dolog nem itt kezdődik, hanem hogy négyéves korában mondták-e a gyereknek, hogy „Jaj, elfelejtettem kenyeret hozni, itt van pár forint, szaladj le érte”.
Vagyis volt-e önállósága már előtte is, megbíztak-e benne. Mi kezdettől megbíztunk a gyerekeinkben.
Emlékszem, rettenetes szülőnek tartottak minket akkor is, amikor hetedikes korukban kiengedtük Daniékat a Szigetre – nyolc gyereket egy egész hétre sátorozni. „Ott fognak fetrengeni a kábítószerben és alkoholban!” – mondták. Aztán kimentünk meglátogatni őket, és egyáltalán nem fetrengtek.
Gy. D./WMN: Ezek szerint a szülők vannak tele indokolatlan félelmekkel és szorongásokkal, nem a gyerekek, csak ez leszivárog hozzájuk. Én felnőttként tényleg úgy érzem, hogy állandó hisztériában élünk.

V. T.: Így lesznek a felnőttekből helikopterszülők, akik állandóan köröznek a gyerek feje fölött és mindent megmondanak neki. Minek? Az a jó, ha én ülök a padon, olvasok és beszélgetek, a gyerek meg hintázik.


Gy. D./WMN: Ahhoz hogyan viszonyul, hogy a szavait sokan szentírásként kezelik?

V. T.: Ez rémületes. Nem szeretek receptet adni, és remélem, hogy nem is adok.

V. D.: Néha úgy hangzik, de valójában csak az használja őket így, aki annyira fél, hogy kell neki egy kapaszkodó, amihez tudja tartani magát. Görcsösen lazának lenni nem lehet.

Gy. D./WMN: Nyilván az is benne van, hogy kevés olyan ember maradt a közéletben, aki tényleg azt mondja, amit gondol…

V. T.: …legalábbis igyekszik…
Gy. D./WMN: …és akiknek a véleményét össze lehetne vetni, ütköztetni lehetne. A gyereknevelés területén szinte egyedül maradt.

V. T.: Ez nekem is szomorúság. Elmentek azok a nagyok, akiket én még ismertem, és akik nálam jobban és szakszerűbben tudták ezeket a dolgokat: Ranschburg, Popper, Mérei és Binét meg Vikár, akik valaha a legendás Faludi utcában dolgoztak, amiről ma már senki nem tudja, hogy mi volt.
Gy. D./WMN: Ezek szerint a szemlélet nem függ a kortól és a világtól, amiben élünk, és amiről úgy gondoljuk, épp hatalmas változáson megy keresztül.

V. T.: Így van. A legjobb, ha az ember magából hozza elő a dolgokat. Van egy kedves szerkesztőm, Gutman Bea a Kulcslyuk Kiadónál, aki rendszeresen átküld nekem híreket a világból azzal a szöveggel, hogy „látod, most kikutatták, bebizonyították, amit mondtál”… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mennyivel előrébb járok, mint a világ, csak hogy józan paraszti ésszel és egy kis nyugalommal sok mindenre rá lehet jönni. Bármilyen misztikusan hangzik, de állandóan fut bennünk egy áramlás – a relaxációban például képek áramlanak bennünk, mint ezt már jól tudjuk –, és ez tulajdonképpen össze van kötve a világegyetemmel. Hogy egy példát mondjak: teljesen más a jód-, mész- és káliumháztartásunk tavasszal, mint ősszel.
Bele vagyunk kötve az univerzumba, de ezt nem éljük át, mert teljesen kiszakítottuk magunkat belőle.
Pedig ha rá tudnánk feküdni ezekre az áramlásokra úgy, ahogyan a vízre, akkor nagyon bölcsen sodornának. Ezt kéne gyakorolni szerintem.
Gy. D./WMN: Ön ezért hagyta el a fővárost?

V. T.: Nem, hanem mert nem volt pénzünk ott lakásra, és nem akartunk a szüleinkhez költözni. Egyre több gyerekünk született, és minél több jött, annál kisebb kölcsönlakásokban laktunk. A végén még a bébiszitter is hozzánk költözött, mert összeveszett a szüleivel – akkor már csak harminchat négyzetméteren laktunk. Bár akkoriban örököltem valamennyit, de kiderült, hogy semmire nem elég a pénz, még úgy sem, hogy egy barátom, Fischer Iván kölcsönadott ugyanannyit, amennyit örököltem – de nem lehetett abból semmit venni. Akkor bonyolult módon megszereztünk egy lakótelepi lakást Dunakeszin, így kerültünk ide. De valójában rajongója vagyok a városi létnek, a „bűnös város” koncepció nem az enyém. A világ az egységesülés felé halad, mint azt Yuval Noah Harari kitűnő harmadik könyvében is olvashatjuk (21 lecke a 21. századra), de hát már az evangéliumok is azt tanították: az emberiség egy. A világ most már tényleg afelé halad, hogy ezt megvalósítsa. Nagyobb városok, nagyobb birodalmak, nagyobb egység várható. De még a mennyei Jeruzsálem, amiről a Bibliában olvashatunk is egy város – nem véletlenül. Én a városi lét megveszekedett híve vagyok.

V. D.: Az biztos, hogy a természet segít a lelassulásban, de csak attól, hogy valaki vidéken él, még nem fog lelassulni, és a városban is meg lehet találni a csendet.
Gy. D./WMN: Önök szerint kellene tanítani a környezetvédelemről az iskolákban? Mondjuk, biológia helyett?

V. D.: Tárgyak nem nagyon kellenek, szerintem, de az kifejezetten jó, hogy ez egy olyan nyitott téma, amire még nem igazán tudjuk a választ.
Ha úgy állunk a diákok elé, hogy mi sem tudjuk a választ, de fel tudjuk tenni a kérdést, akkor ők sokkal jobbakat mondanak rá, mint ami nekünk az eszünkbe jut. Csak bátorság kell ahhoz, hogy az ember így bevigye az órára.
Pedig valójában pont erre vágynak a diákok is, és a tanárnak is jobb – mindenki jól járna vele.
Mi létrehoztunk egy ökológia-terepgyakorlat projektet, amihez nem kellett más, mint néhány jó példa a világból. Nem kellett megmondani, hogy a diákok mit csináljanak. Környezetvédelem-óra szerintem azért sem kell, mert akkor csak megutálják az egészet. Akkor inkább ne legyen szó róla. Ha mégis beszélni szeretnénk róla, akkor hozzunk létre közvetlen kapcsolatot vele, csináljunk valamit, keressük meg, ők mit tehetnének hozzá.

Gy. D./WMN: Ha többé nem tudást kellene átadni az iskolában, akkor mi marad a műveltségből, aminek az értéke már így is mélyrepülésben van?

V. T.: Valójában az iskola tehet arról, ha az átlag műveltségi szint csökken, mert a tantárgyakból nem lehet művelődni. Abból lehet művelődni, ha a tanárnak a pórusaiból is Horatius párolog. Daniéknál egy projekt úgy nézett ki, hogy egyszerűen kimentek az iskola udvarára, és megnézték, ott hányféle növény van.

V. D.: Ez úgy zajlott, hogy elhívtunk egy ökológus szakembert meg szülőket, más szakértőket, és ők egy másfél órás blokkban meséltek arról, ami nekik fontos, és meg is mutatták a gyakorlatban – miután pár nappal korábban feltérképezték a környéket. Mindenkit megfogott maga a szaktudás. Persze nem volt belőle dolgozat, számonkérés, semmi. Volt, akinek ez ütött be, másnak másik feladat.
De tudom, hogy tanárként nehéz elengedni a dolgozatírást vagy a vágyat, hogy mindenki ugyanoda jusson el. Ezt magamon is érzékeltem.
Gy. D./WMN: Önök szerint mi a célja az új köznevelési törvénynek? Be akarták lengetni, hogy nincsenek biztonságban azok a szigetek – az alternatív iskolák – sem, ahol még szabadság van?

V. T.: Szerintem tévúton jár az egész magyar közoktatás, ha a gyerekek vagy a nemzet – hogy én is használjam ezt a szót, bár nagyon lejáratták – érdekét nézzük. 
Ez így katasztrófába visz minket, mert nem a világra nyitott embereket képezünk, holott évek óta tudjuk, hogy három dologra lesz szükség a jövőben: kreativitásra, kritikai érzékre és vállalkozókedvre. Ehelyett mi beszabályozott, füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk.
Gy. D./WMN: Milyen katasztrófát vizionál?

V. T.: Teljesen tájékozatlanok leszünk a világban, és a gyerekek útját már nagyon korán elvágják arra, hogy önmaguk lehessenek, és sikereket érhessenek el. Sokkal nyitottabb, tágasabb volt a világ – most iszonyatosan beszűkítjük. Mindenhez papír kell, és azt csak az kapja meg, aki minden tárgyból egyformán jól teljesít, holott ilyen nincs. Illetve az igazi tehetségek között nagyon ritka – ők általában csak egy-egy tárgyban jók, a többit leszarják. Ez a törvény egy egész populációt kontraszelektál. Ez alól próbálják kimenekíteni a gyereküket, akiknek módjuk van rá. És eddig még ezt-azt lehetett csinálni mellette.


Gy. D./WMN: De az új törvény éppen erre jelent fenyegetést.

V. T.: A törvényeket úgy fogalmazták meg, hogy a hivatal azt csinálhasson, amit akar. Ha akarja, betilt valamit, ha akarja, tovább engedi az iskolát.

V. D.: Igazából már sok olyan törvényt hoztak, ami egy központi rendszert akart ráerőltetni mindenkire. Ez valójában csak papírgyárként működik, mert ugyanazok hajtják végre a feladatot, akik eddig, csak föléjük helyeznek valakit, aki viszont nem tud dönteni, hiszen nem látja a helyzetet.
Én azt látom, hogy a központosított válasz gyakran valós problémára születik, csak mindenki tudja, hogy így nem fog megoldódni – és aztán tényleg nem is működik, egy idő után pedig összeomlik.
Én iskolaigazgatóként nem izgulok jobban, mint eddig, mert eddig is tönkre lehetett volna tenni minket. Viszont a jövőképünk nem valami vidám.

Gy. D./WMN: Irigylésre méltó a rezignáltságod. Lehet, hogy neked sikerült ráfeküdnöd az áramlásra? Apukád sokkal hevesebben szokott nyilatkozni.

V. D.: Mellette tényleg nyugodtnak tűnök. Én sokkal nagyobb problémának látom, hogy mindenki elmegy külföldre, aki más világot szeretne. Nem itt akarja megvalósítani azt a más világot, mert úgy érzi, itt nem lehet, hanem inkább elmegy. Azt lehet látni, hogy a tájékozatlanok maradnak itt, ami nem vetít előre semmi jót.

Gy. D./WMN: Mit lehet ez ellen tenni?

V. D.: Rövid távon én sem tudom, hosszú távon pedig csak úgy oldódna meg, ha annyit változna a társadalom, hogy már másmilyen világot szeretne. Amíg arra szoktatnak egy társadalmat, hogy a kiskapukat keresse, csaljon és ügyeskedjen, addig nehéz a rendszert megváltoztatni.
De nem hiszem, hogy arra kellene várni, hogy majd a politikusok egyszer csak megjavulnak, és akkor minden rendbe jön. Azt gondolom, el kell kezdeni változtatni kicsiben – abban a közösségben, ahol vagyunk.
Megmutatni egy másfajta működési módot. Biztos lehetne többet is tenni, de én sem tudom, hogy mit.
V. T.: Szekfű Gyula, a kitűnő legitimista, királypárti történész ’42-ben Valahol utat vesztettünk címmel írt egy nagy cikket a Magyar Nemzetben, mert úgy gondolta, katasztrófához vezet, hogy a háborúban Németország mellé álltunk. ’45-ben pedig, amikor visszatekintett ezekre a rémes évekre, megállapította, hogy sok középosztályt látott már a világban, de olyan tájékozatlant, mint a magyar, még sosem. A magyar középosztály jelentős része ugyanis még akkor is a csodafegyvert és a németek győzelmét várta, amikor már rég eldőlt a háború végkimenetele.
A tájékozatlanság lehetővé teszi, hogy bármit bebeszélhetnek az embernek. Ez fenyegeti valójában a nemzet létét, de minimum a jóllétét.
Gy. D./WMN: Ma már az is kérdés, van-e középosztály.

V. T.: Ez egy további, nagyon erős kérdés.

Gy. D./WMN: Oké, ezeket a dolgokat ma még ki lehet mondani nálunk. De akkor mi van? Ön évek óta mondja – történik ettől valami?

V. T.: A nagy fizikus, Heisenberg azt kérdezi a civilizációnkat vizsgálva, hogy mi van akkor, ha egy hajón az iránytű elromlott, és mindig a hajó orra felé mutat, ráadásul sűrű felhő borítja az eget, még a csillagokat sem látni.
Egy fontos teendő van ilyenkor: a veszély tudatában kell lenni. Ez önmagában sokat segít, mert nagyobb esélyt jelent a túlélésre. A veszély tudatában kell lenni.
Gy. D./WMN: Ez inkább ösztönszinten működik, nem? Tudat alatt

V. T.: Sokszor tudat fölött is.

V. D.: Ha az emberrel sok negatív dolog történik, a legkönnyebb dolog negatív választ adni rá. Ez időnként működik, de én sokkal jobban szeretem, ha az ember ilyenkor pozitív példát keres. Vannak olyan civil kezdeményezések, amik fel tudnak mutatni egy másik utat. Ez a módszer lassabban hat, de hosszabb távon. Jó dolog tüntetni is, mert mondjuk ki, hogy mi az, ami NEM, de mellette csináljunk is valamit, ami IGEN.


Gy. D./WMN: Tamás, megkérdezhetem, hogy szolgál az egészsége? A sajtóban megjelent fotókon úgy tűnt, beteg volt.

V. T.: Így van, beteg voltam, megoperáltak, kicsit átszabták a beleimet, ami nem tesz jót az embernek, mert később is érzékenyek maradnak. Már nem szívesen vállalok két előadást egy héten, és szeretném abbahagyni a tanítást a solymári Waldorf-képzésen, bár a kedves kollégáim igyekeznek tehermentesíteni azzal, hogy egy nagy terembe gyűjtik össze a hallgatóságot, és egyszerre lehet beszélni velük a gyerekekről és a nevelésről. Nem szeretek már több száz kilométert sem utazni, ezért maximum egyórás körzetben szeretnék maradni – ilyen következményei vannak a betegségnek.
Gy. D./WMN: De most jól van?

V. T.: Ismeri a mondást: röviden, jól. Hosszan: rosszul. Az ember bevesz ezt-azt, amitől kevésbé fájnak a belek, de az „ez-az” meg kicsit marja a gyomrát, amíg ki nem lyukasztja. Akkor arra bevesz még valamit. Ezek unalmas dolgok, ahogy az ember küzd. Assisi Ferenc – akit a katolikusok Szent Ferencnek neveznek, és akiről a mostani nagyszerű pápa a nevét választotta – a testét „test testvérnek” és „szamár testvérnek” nevezte, amikor szeretettel beszélgetett vele. Test testvér hordoz minket, de az ember talán nem teljesen azonos a saját testével. De ezt a hordozót kötelességünk jó karban tartani és táplálni, amíg hozzá vagyunk kötve.
Gy. D./WMN: Dani, te elmondtad, hogy utálsz beszédet mondani a tanévnyitón. Akkor mi az, amit vársz az iskolában szeptember elején?

V. D.: Akármilyen furán hangzik, én a legjobban azt szeretem, amikor konfliktus van a diákok között, és szünetben odajönnek hozzám, hogy segítsek megoldani a bajukat. Az iskolában a fő feladatom a konfliktuskezelés. Szeretek leülni velük, és megérteni, ki mit gondol, és megtalálni a közös megoldást. Kiállni és beszélni nem az én terepem, bár a diákoknak igen, ha arról van szó, hogy elmesélek valamit, ami engem nagyon izgat, és őket is érdekli.

V. T.: Dani nagyszerű ötmondatos évnyitókat és évzárókat tart, számomra legalábbis nagyon üdítő, aki rengeteg ilyet unatkoztam végig. Hasonlóan jókat tartott Gauland Mátyás a Deák Téri Általános Iskolában, akit már azért feljelentettek, mert a tanári ajtaján kívülről is kilincs volt, nem gomb, így bármikor be lehetett menni. Gauland Mátyás az évnyitókat feltűrt ingujjban, nyitott gallérral tartotta, és azt mondta el, hol lehet majd pisilni, hol lehet ebédelni, s néhány más mindenkit érdeklő igazán fontos dolgot, kedvesen, humorral. Nem volt zengő hangú beszéd.


Gy. D./WMN: Akkor ezt kívánjuk mindenkinek hétfőre.

V. D.: Meg azt, hogy
a tanárok merjenek beszélni a fontos kérdésekről. Ez sokkal nehezebb, mint a tananyag mögé bújni, és arról beszélni, amit ők sem tudnak pontosan.
A tananyag, a tankönyv és a napló ugyanis csak egy kapaszkodó annak, aki fél szembenézni azzal, ami a világban valódi kérdés.
2019. SZEPTEMBER 1. | wmn.

2019. május 17., péntek

Tanítva tanulás...


Tanulás az, ha rájövünk arra, amit már tudunk.
Cselekvés az, ha megmutatjuk, hogy tudjuk.
Tanítás az, ha másokat emlékeztetünk arra, hogy ők is éppolyan jól tudják.
Mindannyian tanulunk, cselekszünk és tanítunk.
(Richard Bach)

2019. május 4., szombat

Ki lehet igazán ember? (Szent-Györgyi Albert szerint)



Képtalálat a következőre: „szent györgyi albert idézetek”


Szent-Györgyi Albert, 1930-ban írta a következő sorokat, de ma is érvényes:
"Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. 
Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük...
Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. 
Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? 
Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki.
...
Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom."
Képtalálat a következőre: „szent györgyi albert idézetek”

2019. március 24., vasárnap

AMIKOR A TEST BESZÉL

„SOHA NEM A NEGATÍV ÉRZELMEK BETEGÍTENEK, HANEM AZ ELFOJTOTTAK” – AMIKOR A TEST BESZÉL


Az emberi lélek csodálatosan titokzatos és rejtélyes dolog. Kifürkészhetetlennek, néha szinte megfejthetetlennek tűnik. A test és a lélek kapcsolata sokszor ijesztő, főként az, hogyan reagálhatunk a testünkkel például egy-egy érzelmileg nehéz helyzetre, hogyan képes a testünk beszélni helyettünk. Sebestyén Eszter pszichológus írása.
Amikor valami bajunk van, jellemzően felháborodással fogadjuk. Miért pont most? Miért pont nekem? Miért történik ez? Úgy állunk hozzá a betegségekhez, mint valami derült égből villámcsapásszerű dologhoz. A felszínen úgy tűnhet, a betegségek akadályoznak bennünket a céljainkban, az életvitelünkben, nehezítik a hétköznapjainkat, és korlátoznak. Sokszor csak ennyit látunk belőlük.
Bár talán nincs a földön olyan ember, aki elsőre örülni tudna egy betegségnek, de ha több élettörténetbe belelátunk, jó néhány sorsot megismerünk, a leggyakrabban azt látjuk, hogy a betegségek értünk vannak.
A testünk jelez, hogy valahol eltévedtünk
Jelzi, hogy valahol eddigi életünk során cserben hagytuk magunkat, vagy éppen túl sokáig utáltuk azt, akik vagyunk/voltunk. Jelzi, hogy hiányzik neki valami. Melegség. Gondoskodás. Szeretet. Törődés.
A betegségek szólnak, ha úgy éltük az életünket, hogy túlságosan háttérbe szorultunk. Ha esetleg mindenki másról gondoskodtunk, magunkat kivéve. Vagy ha mindenki más érzéseihez igazodtunk, a sajátjaink helyett. Hogyha mindenkinek eleget akartunk tenni, meg akartunk felelni, és eközben épp magunknak fordítottunk hátat.
Jelezhetik azt is, ha túl sok mindent nyeltünk le, túl sok méltatlan bánásmódot tűrtünk. Vagy éppen rengeteg feldolgozatlan traumát cipelünk.
Számtalan üzenetük lehet a testi tüneteknek, de jellemzően nem egyik pillanatról a másikra törnek be az életünkbe, még akkor sem, ha a beteg akkor így érzi. Általában hosszú hiányállapotnak vagy régóta fennálló erős érzelmi feszültségnek a kifejeződései. A lelki feszültség sokszor már nem talál más kiutat magának.
Hajlandók vagyunk meghallani az üzenetet?
Ettől még fájnak, idegesítenek, nehezítik a napjainkat. Mindamellett a gyógyuláshoz igazán nagy erővel hozzájárulhatunk, ha hajlandók vagyunk meghallani, mit is akar üzenni. Mire van szüksége a testünkön keresztül a lelkünknek, minek a hiányától szenved? Ha erre rájövünk, elkezdhetjük ezt a hiányt pótolni.
Nagyon gyakran az hiányzik, hogy jók legyünk magunkhoz. Amit mondani vagy leírni ritka könnyű (sokszor én is csak idáig jutok el), megvalósítani viszont sokszor irtózatosan kemény munka.
Gyakran az hiányzik, hogy beszéljünk, a lelkünkben évek óta zajló csatákat kihangosítsuk, és elmondjuk valakinek. Ezt könnyű mondani, de ha valaki kiskorától arra volt kondicionálva, hogy ne higgyen a saját érzéseinek, ha azokat a környezete mindig semmisnek tekintette, akkor ez közel sem egyszerű feladat.
Sokszor szavaink sincsenek, igazán nem tanította meg senki az érzelmekről való kommunikációt. Azt hiszem, ez több generáción átívelő hiányosság a mi kultúránkban. Arról nem is beszélve, hogy gyakran olyan traumákat cipelünk magunkkal, amelyek elfojtva maradnak, esetleg nem is emlékszünk rájuk, éppen ettől viszont sokáig feldolgozatlanok maradnak, beszélni sem tudunk róluk, és betegítik a testet-lelket.  
A test kiáltása című könyvében Alice Miller pszichológus a következőt írja erről:
„A testünk olyan élő lény, aki tökéletesen emlékszik mindenre.”
Az elfojtott traumák sejtszinten égnek belénk, és okoznak károkat. Ugyanakkor nem önmagukban a traumák betegítenek, hanem az, ha azokat nem tudjuk kinek elmondani, nem tudjuk kivel megbeszélni, ha nem kapunk együttérzést, vigaszt, feloldozást.
A belénk égetett traumák
Gyakori, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák elfojtásra kényszerülnek. A gyerek pedig nem képes haragudni a szülőjére – aki bántja, megalázza, traumatizálja, molesztálja vagy éppen elhagyja őt –, mert rá van utalva. Ezért a traumájával csak annyit tud kezdeni, hogy saját magát hibáztatja, és elkezdődik egy betegítő folyamat.
A gyerek napjai úgy telnek, hogy senkivel nem tud beszélni az érzéseiről, a haragját teljesen elfojtja, vagy maga ellen fordítja.
És innen kezdődik egy mérgező folyamat, hiszen a saját magunk ellen fordított tudattalan agresszió betegíti a testünket is.
Sokszor hallani, hogy a negatív érzések betegítenek. Alice Miller ezzel szemben rengeteg élettörténet példáját alapul véve azt vallja:
soha nem a negatív érzelmek betegítenek, hanem az elfojtottak.
Nem a felvállalt, tudatosított harag, düh, szomorúság vagy félelem betegít, hanem az önbecsapás. Amikor ezeket az érzéseket titkoljuk vagy elfojtjuk, a pozitívokat pedig magunkra erőltetjük.
„Előbb-utóbb belebetegszik az ember, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene, s fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie” – mondja könyvében. A testünk ragaszkodik az igazsághoz, nem lehet becsapni. Amikor másokhoz igazodunk, hogy szeressenek, hogy megfeleljünk, amikor magunkra haragszunk mások helyett, amikor nem létező érzéseket próbálunk meg érezni, és létezőket pedig elnyomni, akkor a testünk fellázad.
Test és lélek kezelése
Ha minden testi betegségnél megpróbálnánk nemcsak a testet kezelni, hanem a lelki hátterét is, rengeteget hozzátehetnénk a gyógyulásokhoz.
Ha mögé néznénk, hogy mi volt a testünk segélykiáltásának az oka, mi hiányozhat neki, mi ellen lázadhat, és ezeket megpróbálnánk megadni, nemcsak a lelkünket gyógyítanánk, hanem rajta keresztül a testünket is. Mert a test gyakran a lelkünk közvetítőcsatornája.
A testünk segélykiáltása vagy lázadása soha nem ellenünk van, hanem – Alice Miller szerint – „a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”.
Szintén erősen segíthetjük minden testi tünet gyógyulását, ha találunk olyan csatornát, amelyen keresztül megszabadulhatunk a felgyülemlett óriási érzelmi feszültségtől.
Fizikai szinten ilyen csatorna lehet a sport, lelki síkon pedig e gondjaink és főleg érzelmeink kibeszélése, kiírása, táncban, zenében vagy bármilyen művészetben való kifejezése. Hatalmas gyógyító ereje van annak, ha az érzelmi káoszt már nem a testünkben vagyunk kénytelenek raktározni, hanem találunk más kiutat.
A lelki „nagytakarítás” hatalmas segítség lehet a testünk jelzéseinek megértéséhez, ezután pedig már könnyebb megadni neki azt, amire lehet, hogy gyerekkora óta sóvárog, és megvédeni mindentől, ami mérgezőn hat rá.
Vagyis minden olyan kapcsolattól, amiben színlelni kényszerülünk, amiben nem működik a valódi érzéseinkről való kommunikáció. Ekkor ugyanis újabb és újabb esélyt adunk az érzések testi problémákban való megnyilvánulásának.
Ha megtanuljuk megérteni  a testünk üzeneteit, rájövünk, hogy nem akadályozni akar bennünket, hanem tulajdonképpen a legmegbízhatóbb szövetségesünk, mindig, minden körülmények között minket képvisel, a mi védelmünkben lázad.
Először finoman, aztán egyre erőszakosabban szól, hogy legyünk végre jók önmagunkhoz, helyezzük magunkat végre a sor elejére. Gyönyörű kérés, egyszersmind hátborzongató, hogy a világ legegyszerűbbnek tűnő dolga mennyire kegyetlenül nehéz lehet
(Forrás:wmn.hu)

2019. március 11., hétfő

A GIMNÁZIUMI FELVÉTELI -- SZÜLŐI SZEMMEL

„EZ AZ EGÉSZ AZT ÜVÖLTI FELÉJÜK, HOGY KICSIT SEM VAGYTOK FONTOSAK” 

2019. MÁRCIUS 6. 
Ezekben a napokban kezdi meg a nagyobbik lányom a szóbeli felvételiket a középiskolában. Bő fél éve privát matektanárunk is van a privát angoltanárunk mellett, több száz órányi felkészülésen, sok vitán, síráson, általános stresszelésen és egyenként rengeteg szorongáson vagyunk túl. Ez manapság nem különleges dolog, hanem sajnos a szükséges családi felkészülés. Tetemes költségek, sokórányi éjszakázás mindenki részéről, teljes tanácstalanság, elkeseredettség, öröm és zokogás, az iskolarendszer döbbenetes tükre – a gyerek jövőjét, akár egész életét meghatározó helyzetben. Doffek Gábor írása.
Felnőttként hajlamosak vagyunk legyinteni a dologra
Hiszen mind átmentünk ezen az egészen, meg „rémes volt az iskolarendszer régen is”. És különben is, „ez felkészíti a gyereket a jövőre, amikor még ennél is durvább stresszt, szorongást kell elviselnie. Végtére is ez jó edzőpálya” – nyugtatjuk magunkat. És akkor is el kell viselni, ha nehéz. Mellesleg, „kölyök, te akarsz épp olyan marha felnőttes tini lenni, nem? Meg évek óta sokáig akarsz fennmaradni, meg »nagyoskodni«, nem? Na, hát akkor rajta!”
Nagyobbat nem is tévedhetnénk.
Úszni sem úgy tanulunk, hogy egy marcona alak belerúg minket a mély vízbe azzal, hogy „el kell viselni, kisfiam”. Meg máshol még ennél is mélyebb ám. Illetve lehet így is, csak többnyire nem így képzeljük a gyerekeink életre való felkészítését.
De kezdjük az elején!
Azért az elején, mert mintha elfelejtettük volna, miért is tanul tovább a gyerek. Vagy az, hogy mi minden történik a középiskola évei alatt. Kezdjük azzal, hogy ezen évek alatt jönnek létre a felnőttkori lexikális tudásának, műveltségének az alapjai. Olyan „apróságok” mellett, hogy szeret-e majd olvasni, filmet nézni, vagy nem. Beszélni-e majd rendesen is nyelvet, vagy csak nyekeg, vagy azt sem, ahogy a magyarok többsége. Egyáltalán, felfogja-e azt a tényt, hogy a tudás hasznos dolog, vagy ez nem érdekli. Élvezi-e majd az életben, ha képzi, fejleszti magát, vagy ez örök nyűg lesz. Nem mindegy.
Alapok
Emellett, akinek felnőttként vannak úgynevezett „gyerekkorom óta” barátai, azok jelentős része ebből a korszakból származik. Nem feltétlenül a középiskolai osztályból, de ezekből az évekből. Tudom, hogy manapság jó pár általános iskolás szexel, meg járnak egymással, de azért nagy arányban az első meghatározó élmények a középiskolából származnak. Sőt, a szexuális kultúrát is javarészt ebben a korban szerzik. A szociális kapcsolódásaikat, azok minőségi igényeit, alapjait itt állítják fel maguknak. 
Itt tanulnak meg tisztelni vagy nem tisztelni egy tanárt, és ha lesz tisztelhető tanáruk, az itt tesz rájuk mély benyomást tudással, széles látókörrel, szemlélettel, kíváncsisággal.
Vagy nem tesz, és innentől a nagy nihilista vagány „beleszarás” válik mintává.
Nem mindegy, hogy az iskolai közegben az lesz a menő, aki okos, vagy az, aki az első csoportos szexszel kapcsolatos élményeivel haknizik a folyosón. Nem mindegy, hogy olyan lesz a suli, amiben mindenki sportol, vagy olyan, hogy a vécéből csak cigiszagúan lehet kijönni. Nem mindegy, hogy az iskola olyan, hogy van frankó tábor, kirándulás, közösség, amihez kapcsolódni, amire emlékezni, építeni lehet, és feltöltődni belőle. Vagy az intézmény egy légüres térben lévő kamaszt gyárt nekünk, akinek vagy mi, dolgozó, ciki és tiniszemmel idióta felnőttek töltjük ki a szabadidejét, vagy a téren találja meg.
Ezek, a gyerek életét meghatározó, életre szóló tapasztalások múlnak a középiskolán
Jelenleg úgy kell bejutni ezekbe az intézményekbe Magyarországon, hogy először is központi írásbeli felvételi van, azaz egyetlen dolgozatot írsz, és azt küldik el minden iskolába. Ha elszúrtad, mindenhol elszúrtad. Ha nem szúrtad el, akkor minden egyes iskola külön pontszámítási rendszerében (igen, tényleg) egyesével kiszámolhatod, hol mennyit ér a feladatlapod. Imádkozol, hogy behívjanak szóbelizni. Van, ahol van, van, ahol nincs. Van, ahol csak elbeszélgetnek, van, ahol négyórás a szóbeli. Akármennyi középiskolát beírhatsz, a rendszerben egyáltalán nem számít, hogy sok helyre pályáztál, van nagyjából két hét, amikor kétnaponta mész felvételizni, mint egy gép. Sokszor úgy jön ki, hogy naponta két szóbeli van. E mellé iskolánként más és más papírokat, bizonyítványt, fényképet stb. kérnek.
Az egész család hónapokig böngészi a neten a feltételeket. Aztán elemez, megbeszél, határidőket tart. Nyomtat, sőt nyomdát vesz, úgy olcsóbb.
Csapatbeosztások készülnek, ki hova megy a gyerekkel. Valaki tanul vele extrában, a másik iskolákat hívogat, kérvényeket írogat vagy táblázatokat gyárt. E-mail-, chat-, telefoncsatornák keletkeznek, és ezek csak a felvételit tartják szem előtt. Mindenkinek külön feladatai vannak. Minden héten más nyugtatja, biztatja és csillapítja a gyereket, aki teljes bizonytalanságban van, húszféle listát gyárt iskolákról, felvételi feladatokról, felvételihez csatolandó dokumentumokról. „Kell még igazolványkép, papa. Ki kell nyomtatni a tavalyi bizonyítványt a netről. Kell egy jellemzés ebbe a suliba, kézzel kell írni. Oda híres fotókat kell vinni, ide egy fogalmazást magamról.”
Ha behívták három, négy, öt helyre szóbelizni, olykor ütköznek időpontok
Ilyenkor kérvényeket kell írni, mint akkor is, amikor a gyerek írásbelije egy–két ponttal marad le a szóbelihez kellő határról. Az egész család titkárnő, sofőr, személyi edző, szakács üzemmódban van. Hónapokig. Az általános iskola úgy támogatja ezt a nehéz időszakot, hogy elküldi a központi jelentkezési lapot. Pont. És az általános iskola előtt leborulsz, mert csoda, hogy képesek színvonalas oktatást produkálni ebben a sokszor kaotikus térben. Mindenkinek minden oldalon ezer kötelezettsége, kötöttsége van. Hogy mást ne mondjak, a nyolcadikosok keringője a legzsúfoltabb felvételi előtti héten van, annyi a program… Miközben a gyereknek amúgy is téboly az időbeosztása, gondolok itt, ugyebár, a nulladik órában zajló ének- és tesiórákra, meg mindenre, ami ma egy felvételiző általános iskolás életét nehezíti.
És mindennek a katasztrofális mátrixnak a tetején ülnek tizenkét–tizennégy éves gyerekek…
…Akik legtöbb esetben, ugye, először így élik át a „kisgyerek- helyett… nagygyerek-élményt”. A pályaválasztást, a komoly tétet, a stresszt, az idegeskedést. Felfoghatatlan mennyiségű és érthetetlenül bonyolult a feladatrendszer, teljesen feleslegesen megbonyolított a pontrendszer, miközben (amúgy érthetetlenül) a legtöbb esetben hihetetlenül kedvesek és készségesek a középiskolai titkárságok. Vélhetően évek óta több ezer frusztrált szülővel, gyerekkel van dolguk.
Valószínűleg el sem tudjuk képzelni, valójában mekkora káosz van a rendszerben, ha mi ennyit érzékelünk belőle.
De volt olyan középiskola, ahol a negyvenkilencféle papírból egyet elfelejtettünk. És felhívtak minket, hogy ezt tessék még mellékelni. Ki is vághatták volna azonnal a gyereket a felvételi folyamatból. De szóltak. Nagyon meglepődtem.
Szóval szerintem ez a felvételi rendszer…
…sok tekintetben romboló, általánosságban pedig mindenki számára káros felállás. Ha valaki eltölt egy felvételi időszakot bármelyik kölyökkel, látni fogja, hogy ez sajnos igaz. Ebben a mostani káoszban a legkevésbé a gyerek tehetsége fontos, a szándéka, terve, akarata szintén túlságosan keveset számít.
Adott egy teljesen igazságtalan és feleslegesen stresszes írásbeli, ahol negyvenöt perc van matekból a tíz példára. Értem, hogyha szelektálni szeretnénk, azt szigorú feltételek mellett hatékonyabban tehetjük, de szerintem túl magasan van a léc. Legalábbis, ami a stressz-szintet jelenti a napi rutinhoz képest. És mindemellett van egy szóbeli, ami minden iskolában teljesen más, és amire emiatt alaposan felkészülni is közel lehetetlen. Illetve tizennégy évesen – hetekig éjszakázva – esetleg lehet. Ezt csinálja ezekben a napokban minden gyerek. Jobb híján.
Egységesnek mondott rendszer, ami nem is rendszer, hanem arcpirító káosz.
Ebben kellene felkészülnie a gyereknek élete egyik legfontosabb életszakaszára, amelyik teljesen biztosan meghatározza a felnőtt korának igen fontos, említett részeit. A személyiségének egy részét. A képességeit. Az alaptudását, és az alap- hozzáállását az élethez. És ki merem mondani, hogy ezek a gyerekek pontosan az ellenkezőjét érzik és kapják annak, mint amit kellene nekik. Ez az egész azt üvölti feléjük, hogy kicsit sem vagytok fontosak. Sem az, amit tudtok, sem az, amit akartok. Sem az, amire készültök, sem az, amitől féltek, aminek örültök, amiben kihívást láttok. Nem fontos nekünk semmi, ami ti vagytok.  
Pedig nem ezt érdemlik
Nem azt érdemli ez a rakás csillogó szemű kamasz, akik szépen megfésülködve éppen most szorongatják a tolltartót valami vadidegen, lenyűgöző középiskola termei előtt, hogy négy–öt hónap izzasztó készülés után egy sokkszerű élményt követően zokogjanak a folyosón, ahogyan gyakran láthattuk ezt az írásbeli felvételik után. És nem ezt érdemlik az iskolák sem. Döbbenetesen normális, segítőkész, kedves emberek szinte mindenhol megértőn bólogatnak, és tanárok meg szülők kísérgetik az elszánt gyerekeket, akik próbálják feldolgozni, ami éppen történik velük.
Pedig lehetne ez tök izgalmas, sőt akár szép élmény meg próba is. Lehetne valódi megméretés, sokkal reálisabb körülmények között, emberibb léptékkel, és nem is kellene hozzá sok. Szerintem megérdemelnék.
(forrás: wmn)

2019. március 9., szombat

Hamvas Béla idézetek


Hamvas Béla

HAMVAS BÉLA
1897. március 23. — 1968. november 7.
magyar író, filozófus


A Boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. 
 A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. 
 Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: 
 Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. 
Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra 
és ne hagyd a sötétségben elmerülni. 
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. 
Az egész világ a tiéd. 
Szabad vagy a kövektől az éterig.
Ismerd meg, hódítsd meg, senki nem tiltja, de jaj Neked, ha magadnak tartod. 
Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, 
legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik.
Elbocsátlak Téged is, mint mindenkit:
Felelős vagy minden emberért, aki veled él és el kell számolnod minden fillérrel, 
amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, 
amit magadnak tartottál meg. 
Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. 

***
Minden lélek középpontja: az Én.

***
Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. 
Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? 
Mert olyan távol van, és mégis bennem él? (...)
 Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? 
Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, 
ez kettőnknek tökéletesen elég? 
Nem lehet rá válaszolni. 
Nem is kell.

***
A barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.

***
A léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet.

***
Az emberi világ nagy szava: a szeretet.

***
A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez:
 ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.


2019. február 22., péntek

AZ ANYAI PÉLDA






Csak azt akartam irni, hogy régen nem mondtam már, de hálás vagyok neked azért, 
aki vagyok...



 Hogy felneveltél legjobb tudásod szerint. 




Emlékszem, hogy a legjobb barátnőm voltál, és mennyit beszélgettünk, meg amikor általános-  és középsulis voltam, bármit elmondhattam neked, mindig megkaptam tőled a támogatást. 




Én is ilyen szeretnék majd lenni a gyerekeim számára. 



Köszönöm, hogy jó példát adtál, amire szivesen emlékszem vissza! 



Nagyon szeretlek, sokat gondolok rád és hiányzol! 




Mindig imádkozom érted, hogy az Úr segitsen anyagilag és egészségileg is! 




Szóval: vigyázz magadra nagyon! 





 Sok puszi. 







ZSÁKOKBAN, KOPORSÓKBAN, HULLÁK ALÁ REJTVE CSEMPÉSZTE KI A GYEREKEKET AZ ÁPOLÓNŐ


„Varsó angyala” kétszer annyi zsidó embert mentett meg, mint Schindler, mégis csak kevesen ismerik a nevét. Irena Sendlert, a 109 évvel ezelőtt e napon született lengyel ápolónőt a nácik letartóztatták és megkínozták, de egy regényes fordulattal kiszabadult, és nemcsak a háborút élte túl, de az egész századot. Vajon mi lett vele a világégés után? Kurucz Adrienn utánanézett.
Őszintén megmondom, bár szégyellem, nekem nem mondott semmit korábban az Irena Sendler név.
Egészen pár héttel ezelőttig, amikor is megnéztem a Bábszínházban Háy János monodrámáját: az Apa lányát, majd, mivel nem eresztett a darab, utánanéztem a történelmi háttérnek.
Ekkor kibomlott előttem egy életút, már amennyire így utólag áttekinthető bárkié is persze, és ezt most megosztom veletek, mert egészen elképesztő – sokféleképpen az.
Elengednéd a gyerekedet egy idegennel, ha azt állítaná, úgy életben marad?    
Pontosabban, ha csak úgy marad életben, ezt állítja?
Elengednéd-e egy minden pontján bizonytalan jövőbe a biztosnak látszó halálból, ahol az egyetlen pozitívum, hogy foghatod a kezét?
Irena Sendler egy olyan korban élt, ahol sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy ezt a kérdést meg kellett válaszolniuk valamiképp.
A munkájában az egyik legnagyobb nehézséget épp ez jelentette: meggyőzni a gettóba zárt szülőket, hogy adják oda a gyerekeiket, még mielőtt végez velük a tífusz, vagy megölik őket. A szemtanúk szerint sok gyerek annak köszönheti az életét, hogy Sendler karizmatikus egyéniség volt, született szónok, vezéregyéniség, nagyon meggyőzően tudott beszélni. És higgadt tudott maradni vészhelyzetben is. Meg a vészhelyzetek vészhelyzetében is, amikor eltörték kezét-lábát a vallatói, de ő nem árulta el a segítőit, munkatársait, akkor már biztonságban lévő megmentettjeit.

Irena Sendler - Forrás: Getty Images/Laski Diffusion

A helyszín a varsói gettó, az évszám 1942–43
A gettóban összezsúfolt 450 ezer zsidó közül havonta átlagosan ötezerrel végzett az éhség vagy a járvány.
Irena Sendler szociális munkás volt, és azért juthatott be nem zsidóként a gettóba, mert a nácik féltek a fertőző betegségektől.
Sendler és segítői zsákokban, koporsókban, felnőtt halottak alá rejtve hozták ki az elkábított gyerekeket, összesen 2500-at, hogy legalább ők megmeneküljenek. Hogy miért volt szívügye ezeknek a gyerekeknek a megmentése? Ahogyan arra a Háy-darab címe is utal, az édesapja útját, hitét követte. Az apa orvos volt, a szegények orvosa, aki sokszor nem fogadott el pénzt a gyógyításért. A betegeinek nagy része zsidó származású volt, akik, amikor szeretett orvosuk tífuszos lett, és meghalt, vállalták, hogy nehéz helyzetük ellenére állják az akkor hétéves kislány taníttatásának költségeit.
Irena ápolónő lett, és amikor Németország lerohanta Lengyelországot, a varsói önkormányzatnál kapott munkát.
Társaival együtt hamis iratok ezreit készítette el zsidó családok számára. A gettósítás után egészségügyi vizsgálat címén a szociális munkásoknak szabad bejárást biztosítottak a nácik. Irena a zsidómentő szervezet tagjaként élelmiszert és gyógyszert vitt be az embereknek, szolidaritásból viselte a Dávid-csillagot. Kitalálta, hogy miként tudja legalább a csecsemőket és a kisgyerekeket kimenekíteni a gettóból, miután 1942 júliusában a németek elkezdték deportálni a zsidókat a treblinkai táborba.
Irena valóságos hálózatot épített ki, csatornákon, pincéken keresztül, mentőautóval (hullák alá rejtve), teherautóval kicsempészve a legfurmányosabb módokon játszották ki az őröket társaival.
Volt egy kutyájuk, betanították, hogy ugasson, amikor németek közelednek, így nem lehetett hallani a csecsemősírást.
A kimenekített gyerekeket keresztény lengyel családoknál, árvaházakban, kolostorokban, zárdákban, plébániákon helyezték el. Irena gondosan feljegyezte, melyik gyerek kié, hogy a háború után egyesülhessenek a családok, és a papírokat egy almafa alá ásta egy ismerőse kertjében. Sajnos, a gyerekek többsége addigra árva lett, a szülőkkel Treblinkában végeztek. Sokan ezután a befogadó családnál maradtak, ötszáz gyermek Izraelben kezdett új életet, ötszázan pedig szétszéledtek a világban, ma már utódaikkal együtt sokezres közösséget alkotnak Irena „gyerekei”.

A megmentett gyerekek közül néhány - Forrás: Getty Images/Photo12/UIG

1943-ban Sendler lebukott, letartóztatták, és halálra ítélték
Szerencsére egy munkatársának sikerült pénzt gyűjtenie, és megvesztegetnie az egyik Gestapo-tisztet, így az asszony megmenekült, pedig Varsóban plakátok hirdették a halálos ítéletét, kivégzésével példát akartak statuálni mindenkinek, aki segíteni próbál a zsidó családoknak.
Sendlert egy erdőben hagyták összeverve, a háború végéig bujkált, de álnéven továbbra is részt vett a zsidók mentésében.
A háború után sem volt nyugta: a kommunisták is üldözték egy darabig, mert kapcsolatban állt az emigráns lengyel kormánnyal.
Élete utolsó időszakát egy szociális otthonban töltötte, történetét elfeledte a világ, egészen addig, amíg amerikai diákok egy csoportja elő nem bányászta a „sztorit” egy iskolai feladattal kapcsolatos kutakodás során. Ezután híre ment Sendlernek a világban, kapott kitüntetéseket, forgattak róla dokumentumfilmet, könyvet is írtak róla, II. János Pál köszönőlevelet küldött neki, sőt jelölték Nobel-békedíjra is – nem kapta meg végül.

2007-ben - Forrás: Getty Images/Wojtek Laski

Mint a háborús generáció tagjainak nagy része, ő sem volt túl beszédes a múlttal kapcsolatban
Tudni lehet azonban, hogy a magánélete is viharosan alakult.
Háromszor ment férjhez két férfihoz. Sendler volt az első férje, de a háború után Irena elvált tőle, és hozzáment a korábbi szeretőjéhez, akitől kislánya is született. Összesen három gyermekük lett, de pár év múlva elváltak, és Irena újra összeházasodott első férjével, Sendlerrel. De ez a házasság sem sikerült.
Lánya, Janka azt nyilatkozta róla, hogy meg akarta menteni a világot, de a saját családjára nem nagyon jutott ideje.
Irena Sendler 2008. május 12-én halt meg, 98 éves korában.
Az egykori kínzások következtében utolsó éveit kerekesszékben töltötte.
Nem tekintett hősként magára, mert a hős szó idegesítette. Azt mondta, azt tette, amire nevelték: segíteni az embereknek a bajban. Nem megkülönböztetve őket egymástól ilyen-olyan szempontok szerint.
Kurucz Adrienn
(Forrás:wmn.hu)
I